Az Elengedés Türkiz Szárnycsapásai

Néha úgy érzem, mintha egy hatalmas, türkizkék pillangó vergődne bennem. A szárnyai az elengedés színei, mégis, makacsul ragaszkodom a múlt foszlányaihoz, mintha azok tartanának életben. Pedig valójában éppen ezek a foszlányok akadályozzák a repülést.

Emlékszem, egy öregasszonnyal találkoztam egyszer a hegyekben. Bár ránézésre törékenynek tűnt, a szeme mélyén valami ősi bölcsesség csillogott. Kérdeztem tőle, hogyan lehet elengedni mindazt, ami fáj, ami visszahúz. Mosolyogva annyit felelt: "Nem harcolni kell ellene, hanem átengedni magadon. Mint a szél fúj át a fákon, a fájdalom is fújjon át rajtad. Utána pedig nézd meg, mi maradt."

És igaza volt. Amikor végre megengedtem a fájdalomnak, hogy átjárjon, mintha egy nagy teher gördült volna le a vállamról. A fájdalom elmúltával pedig megmaradt a tanulság, a tapasztalat, és egy mélyebb megértés önmagamról. A pillangó szárnyai erőre kaptak, és végre elkezdett emelkedni. Az elengedés nem gyengeség, hanem a legbátrabb tett: beengedni a változást, és bízni abban, hogy a jövő tartogat valami szebbet. A türkiz szárnyak emlékeztetnek erre minden nap.