Az Elengedés Zöldes Aranyló Fája

Tudjátok, sokáig azt hittem, az elengedés aktusa a fájdalommal egyenlő. Azt hittem, hogy minden egyes dolog, amit elengedek, egy darabot tép ki a szívemből. Mintha a gyökereim szaggatnák ki a földből, amikor elengedek egy álmot, egy kapcsolatot, egy elképzelést. Aztán egy nap, sétáltam az erdőben, és megláttam egy hatalmas, öreg fát. A levelei zöldes aranyban játszottak a napfényben, de láttam, hogy sok levél már elvált az ágaktól, és lágyan lebegve ereszkedik a földre. Nem éreztem szomorúságot. Épp ellenkezőleg, valami mély békét sugárzott az a fa. Megértettem, hogy az elengedés nem a halál, hanem az élet része. A fa nem szenvedett a levelek elvesztésétől, hanem energiát szabadított fel, hogy új hajtásokat neveljen, hogy felkészüljön a télre, hogy tavasszal még erősebben virágozzon. Az elengedés nem a gyengeség jele, hanem az elfogadásé. A tudaté, hogy semmi sem tart örökké ebben a formában, és a ragaszkodás csak szenvedést okoz. Az élet ciklikus, mint a Hold járása. A növekedéshez el kell engedni a régit, hogy helyet adjunk az újnak. Azóta, amikor valami elengedésre vár, elképzelem azt a fát. És emlékeztetem magam, hogy az elengedés nem veszteség, hanem lehetőség a megújulásra, a növekedésre, a teljesebb életre. Talán a Skorpió jegy mélysége vibrál bennem, de most már tudom, az elengedés egyfajta átalakulás. Egy gyönyörű, fájdalmas, de szükséges folyamat.