Az Elengedett Belső Tér Illata

Mély belégzés, hosszan tartó kilégzés. Valahol olvastam, hogy a gondolataink is hasonló ciklusokban léteznek, mint a levegővételünk. Jönnek, mennek, néha belénk szorulnak, néha pedig könnyedén tovább szállnak. Mostanában sokat elmélkedem azokon a "gondolat-maradványokon", amik akaratlanul is bent ragadnak, lerakódva a belső terünk zegzugaiban. Mintha egy régi, poros padláson lennénk, ahol minden emléknek, minden elszalasztott lehetőségnek, minden kimondatlan szónak van egy apró sarok.

Ez a belső térünk néha olyan szagú, mint az állott levegő, mint a régmúlt idő illata. Tudjátok, az a fanyar, mégis ismerős szag, ami valami elfeledett, de mégis jelenlévő dologra emlékeztet. Mikor jöttem rá, hogy én is hordozok ilyen terheket? Talán az első alkalommal, amikor egy régóta dédelgetett álom végre megvalósult, de a hála helyett egy furcsa, szorongató érzés kerített hatalmába. Mintha valami régen elengedetlen kapaszkodott volna még belém. Azt hittem, az öröm szabadít fel, de rá kellett jönnöm, hogy a valódi szabadság nem egy új élmény megélése, hanem a régi terhek elengedése.

Ebben az elengedésben van valami csodálatos. Egy kapu nyílik meg, amin át friss szellő áramlik be, kisöpörve a porrétegeket, magával ragadva a fanyar illatot. Ezt a folyamatot hívom én "belső takarításnak". Nem valami grandiózus esemény, sokkal inkább egy napi rituálé, egy tudatos döntés. Elkezdem megkérdezni magamtól: "Mit hurcolok még mindig magammal, aminek nincs már helye?" Lehet az egy régi sérelem, egy félelem a jövőtől, egy elvárás önmagammal szemben, ami már rég idejét múlta. Ahogy egy régi ruhát is csak akkor tudunk elengedni, ha már nem szolgál minket, úgy a gondolatainkkal is meg kell tennünk ezt.

Minden egyes elengedett