Az Elengedett Csend Tűzlángja

Léleknapló. A csend néha hangosabb, mint a legharsányabb kiáltás. Az elmúlt napokban rájöttem, hogy az életemben is volt egy pont, amikor a külső zajok és elvárások olyan falat építettek körém, hogy alig hallottam a saját belső hangomat. Pedig ott volt, mindvégig. Csak éppen annyira halkan suttogott, hogy elnyomták a mindennapok sürgető, zajos dallamai. Ez a fal, úgy tűnt, biztonságot ad, ismerős volt, a megszokás kényelmével ringatott. De valójában egy börtön volt, ahol a lelkem alig kapott levegőt.

Aztán eljött az a pillanat, amikor a feszültség már annyira elviselhetetlen lett, hogy a csendbe menekültem. Nem is menekülés volt, inkább egy ösztönös mozdulat, mint amikor egy kis állat a védelmező fészkébe húzódik. Emlékszem, egy tavaszi estén volt, amikor a telihold fénye ezüstösen csillogott az éjszakai égen. Akkor jutott eszembe az, amit egy régi, bölcs könyvben olvastam: "Amikor a Hold Telihídja van, és az árnyékok elnyúlnak, akkor nyílnak meg a kapuk a belső világ felé." Leültem a kertben, a friss fű illata betöltötte a tüdőmet, és egyszerűen csak voltam. Figyeltem a csendet. Azt a csendet, ami nem a hangok hiánya, hanem egy mélyebb, belső béke állapota. Először idegen volt, kényelmetlen. Az elmém azonnal elkezdte a megszokott táncát: mi van még hátra a teendők listáján, mit kellett volna másként csinálni, mit hoz a holnap.

De én hagytam, hogy ezek a gondolatok jöjjenek, majd távozzanak, mint a könnyű felhők az égen. Nem ragaszkodtam hozzájuk, nem ítélkeztem. Egyszerűen csak szemléltem. És lassan, egészen lassan, valami elkezdett megváltozni. A csend már nem volt üres. Megtelt. Megtelt a saját lélegzetem ritmusával, a szél s