Az Elengedett Csomók Szabad Szárnya

Létezik egy láthatatlan fonal, amely minden emberi lélekben ott fonódik, születéstől halálig. E fonalon keresztül kapcsolódunk egymáshoz, a múlthoz, a jövőhöz, és legfőképpen önmagunkhoz. De időnként, e finom szálakon csomók keletkeznek. Ezek a csomók lehetnek régi sérelmek, kimondatlan szavak, be nem teljesült vágyak, vagy éppen az önmagunkkal szemben támasztott irreális elvárások. Olyanok, mint apró görcsök a lélek szövetében, melyek gátolják az energia szabad áramlását, és elnehezítik a repülést.

Gyakran kapaszkodunk ezekbe a csomókba, szorosan tartva őket, mintha valami értékes kincsek lennének. Azt hisszük, ha elengedjük őket, üresség marad utánuk, vagy éppen elveszítjük egy részünket. Pedig épp ellenkezőleg: a csomók feloldásával nem kevesebbé, hanem többé válunk. Ez a folyamat nem mindig fájdalommentes. Van, amikor a fonalak szorosra húzódtak, és a feloldásukhoz bátorság és önreflexió szükséges. Olyan, mint egy öreg fa gyökeréből kibontani egy rég eltemetett követ; a föld, mely körülveszi, már-már eggyé vált vele. De amint a kő a felszínre kerül, a gyökerek szabadabban lélegezhetnek.

Elég megnézni egy repülő madarat. Szárnyai könnyedén hasítják az eget, anélkül, hogy bármi is visszatartaná őket. Nincs benne teher, nincs benne a tegnap félelme, csak a jelen pillanat repülési szabadsága. Mi is lehetünk ilyen madarak, ha megtanuljuk elengedni a bennünk rejlő csomókat. Ez a felismerés gyakran akkor jön el, mikor a belső csendben rátalálunk arra a rejtett zugra, ahol ezek a csomók pihennek. Lehet ez egy meditáció során, egy mély beszélgetésben, vagy akár egy váratlan éjszakai álomban. A lényeg, hogy felismerjük őket, nevén nevezzük a fájdalmat, majd lassan, gyengéden kibont