Az Elengedett Évszak Fuvallata

Néha úgy érezzük, a múlthoz, az elillant pillanatokhoz, a régi énünkhöz tapadunk a leginkább. Mint a fák, amelyek télen is ragaszkodnának hervadt leveleikhez, elfeledve, hogy a termékeny elengedés az új rügyek záloga. Ez a ragaszkodás nem más, mint a Lélek egyik legfinomabb illúziója, egy láthatatlan háló, melybe belecsavarodunk, megakadályozva ezzel a folytonos megújulást.

Emlékszem, egy téli reggelen, a Nap első, sápadt sugarai megvilágították a kertet. Egy magányos tölgyfa állt ott, melynek néhány elszáradt levele még dacolt a széllel. Napokig figyeltem. A szél rázta, az eső áztatta, de a levelek csak lógtak, fakó és élettelen díszként. Aztán egy hajnalon, mikor az első tavaszi fuvallat megérintette, a levelek egyenként, szinte észrevétlenül leváltak. A fa megkönnyebbült, a fuvallat pedig tovaszállt, magával víve a régóta őrzött terhet.

Ugyanígy van ez az életünkben is. Hányszor kapaszkodunk egy régi sérelembe, egy elmúlt szerelembe, egy el nem ért célba, vagy egy rég eltemetett álomba? Elfeledjük, hogy az elengedés nem veszteség, hanem felszabadulás. Nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami volt, hanem azt, hogy elfogadjuk a változás örök körforgását. Mint a fa, melynek minden levele hozzátartozik a történetéhez, de csak azáltal virul újra, hogy elengedi, ami elmúlt.

Ez a fuvallat, ami az elengedett évszakot jelzi, nem más, mint a Lélek bölcsessége, amely suttogja nekünk: "Ne ragaszkodj ahhoz, ami már nem szolgál téged. Engedd, hogy a szél továbbvigye, és helyet csinálj az újnak." Az elengedett pillanatok nem tűnnek el örökre, hanem beépülnek a Lélek szövetébe, egy láthatatlan, mégis érezhető bölcsesség formáj