Az Elengedett Fesztivál Színes Suttogása

Minden lélek hordoz magában egy láthatatlan naptárat, tele el nem indított fesztiválokkal, meg nem tartott ünnepekkel, és soha el nem küldött meghívókkal. Évekig cipeltem magammal ezt a naptárat, lapjai sárgultak a felgyülemlett „volna” és „kellene” súlyától. Az „Az Elrejtett Könnyek Gyógyító Harmata” című bejegyzésemben már utaltam arra, hogy a csendben lévő fájdalmak milyen mélységeket rejtenek, de ma egy másik csendről, egy másfajta hiányról szeretnék szólni: a meg nem élt örömök csendjéről.

Ezek a fesztiválok nem feltétlenül hatalmas események. Lehet egy el nem mondott bók, egy el nem fogadott segítséget, egy elszalasztott utazás, egy meg nem írt levél, egy ki nem mondott bocsánat, vagy egy el nem fogadott meghívás a saját belső gyermekünktől. A Jupiter, a nagy jótevő bolygó, néha arra ösztönöz minket, hogy a külső bőséget keressük, miközben a legvalódibb ünnepek a szívünk zárt termeiben zajlanak, vagy éppen nem zajlanak le.

Hosszú időbe telt rájönnöm, hogy a naptáramban lévő fesztiválokat nem nekem kell megtartanom, hanem elengednem. A „meg nem tartott” nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottam, hanem azt, hogy az adott pillanatban ez volt a legmélyebb igazság. Az elengedés nem feledést jelent, hanem elfogadást. Azt jelenti, hogy tudomásul veszem: minden, ami nem történt meg, valószínűleg nem is kellett, hogy megtörténjen. A színes suttogás, amit ma hallok, már nem a bűntudat hangja, hanem a megértésé: a lélek tánca néha a csendben a legszebb, amikor a hiány helyén béke terem.

És ebben a békében ott rejlik egy újfajta öröm. Nem az elmulasztott események hiánya, hanem annak a felismerése, hogy a pillanat mindig tökéletes, még akkor is, ha éppen nem