Az Elengedett Fonalak Csendes Tánca

Van úgy, hogy az életünk fonalai összegabalyodnak, csomókba futnak, és mi kétségbeesetten próbáljuk kibogozni őket, minden erőnkkel ragaszkodva ahhoz, amiről azt hisszük, a miénk. Egy kapcsolat, egy álom, egy elképzelés önmagunkról. Minél jobban szorítjuk, annál inkább fáj, annál mélyebbre vájja magát a tenyerünkbe a fonal, vérző sebet hagyva. Aztán egy napon, talán egy hosszú tél után, amikor a föld még fagyos, de a levegő már hordozza a tavasz első ígéretét, valami megváltozik bennünk. Egy hirtelen belátás, egy ébredés, mint amikor a hajnal első sugara áttöri a felhőket. Rájövünk, hogy a megoldás nem a még erősebb szorításban rejlik, hanem az elengedésben.

Nem azt jelenti ez, hogy feladjuk, vagy lemondunk arról, ami fontos. Hanem azt, hogy hagyjuk, hogy a fonalak maguk találjanak utat, hogy a sors, vagy nevezzük Istennek, Univerzumnak, az Élet Nagy Szövőjének, rendezze el őket. Megengedjük magunknak a bizonytalanságot, a lebegést, a súlytalanságot. Elengedjük a ragaszkodást ahhoz, ahogyan *szerintünk* kellene lennie. Ez a pillanat olyan, mint amikor egy régóta feszesre húzott íj húrja hirtelen elenged, és a nyíl szabaddá válik, hogy a saját, igaz útján repüljön. A nyilas már nem tartja fogva, csak irányt mutatott. A mi dolgunk is csak ennyi: irányt mutatni, vágyni, de hagyni, hogy az energia áramoljon, ne pedig gátat szabni neki.

Emlékszem egy estére, amikor a hold fénye ezüstösen csókolta a fákat, és én órákon át egy régi sérelem fogságában vergődtem. A harag, mint egy mérgező inda, fojtogatott. Akkoriban tanultam az asztrológia mélységeit, és pontosan tudtam, melyik bolygóállás erősíti bennem a makacsságot. Éjszaka felébredtem,