Az Elengedett Szárnyak Fénye

Léleknapló bejegyzésem ezúttal arról a különös érzésről szól, mikor a belső késztetéseink, vágyaink olyan súlyos teherré válnak, hogy inkább rabigát húznak ránk, mintsem szárnyakat adnának. Hányszor kapaszkodunk görcsösen egy képbe, egy elképzelésbe, egy lehetséges jövőbe, attól félve, hogy ha elengedjük, semmi sem marad belőlünk? Mintha a vágy maga volna az identitásunk, a létezésünk alapja. Pedig a kozmosz suttogása éppen az ellenkezőjét tanítja: a valódi szabadság a mélységes elengedésben rejlik.

Gondoljunk csak a szélfútta fára, melyről az őszi levelek lehullanak. Vajon gyászolja a leveleit? Nem. Tudja, hogy az elengedés elengedhetetlen a megújuláshoz, az új élethez. A lélek is hasonlóan működik. Amikor rátapadunk egy elképzelésre, egy "ezt akarom" vagy "ennek kell lennie" gondolatára, energiát vonunk el magunktól. Ráadásul gyakran éppen azokat az energiákat tartjuk fogva, amelyekkel szabadon repülhetnénk, ha merészkednénk elengedni a kontrollt.

Az elengedés nem lemondás, nem passzivitás. Inkább a bizalom aktív megnyilvánulása. Bizalom abban, hogy a nagyobb terv, a kozmikus intelligencia jobban tudja, mi szolgálja a legfőbb jót számunkra. Ez a fajta bizalom felszabadít. Amikor elengedjük a görcsös ragaszkodást a kimenetelhez, megnyílik a tér az új lehetőségek előtt. Mintha leválnánk egy súlyos köpenyről, és hirtelen éreznénk a szél simogatását a meztelen bőrünkön. Könnyebbnek érezzük magunkat, és képesek leszünk olyan dolgokra, amikről korábban azt hittük, lehetetlenek. Az elengedett szárnyak, bár láthatatlanok, a legfényesebben ragyognak. Repítenek minket oda, ahová sosem gondoltuk volna, hogy eljuthatunk, mert a szabadság maga a legnagyobb erő.