Az Elfeledett Dallam Újjáéledése

Sokszor ébredünk arra, hogy valami hiányzik. Nem egy tárgy, nem egy ember, hanem egy érzés, egy belső rezgés, ami mintha elillant volna a lélek szövetéből. Egy dallam, amit valaha oly tisztán hallottunk, most csak halványan, visszhangként motoszkál a tudatunk mélyén. Ez az elfeledett dallam nem más, mint az önmagunkba vetett bizalom, az a tiszta forrás, melyből erőt merítünk, mielőtt a világ elvárásai, a kudarcok árnyékai, vagy a kételyek szele elnémítaná.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a Hold még fényeit szórta az ébredő városra, de a Nap első sugarai már az égbolt keleti felét festették bíborba. Ültem a csendben, és egy szokatlan nehézség ült a szívemen. Valami elveszettnek tűnt, valami, amihez nem találtam a kulcsot. Akkor jutott eszembe az ősrégi történet a vándorról, aki elindult megkeresni az élet forrását. Hosszas útja során mindenki azt tanácsolta neki, merre induljon, merre ne. Minden tanács jó szándékkal jött, mégis, minél több útmutatást kapott, annál távolabb került attól, amit valójában keresett. Mert az a forrás, amit ő kutatott, nem külső helyen, hanem benne lakozott.

Ez a mi elfeledett dallamunk is, mely néha elhalkul, miközben a külső világ zajai hangosabban szólnak. Nem kell mást tennünk, mint lecsendesíteni a körülöttünk lévő forgatagot, és befelé fordulni. Keresni azt a belső hangot, ami a csendben a leghangosabban szól. A Lélek nem felejt. Mindig ott van a dallam, csak mi fedjük el. Ahogy a tél után mindig eljön a tavasz, és a földből új hajtások törnek elő, úgy a lelkünk mélyén is mindig ott a lehetőség az újjáéledésre, a visszatérésre az eredeti ritmushoz, az önmagunkba vetett hit dallamához. Talán egy régi hobbi felelevenítése, egy rég elfeledett álom felidéz