Az Elfeledett Ének Emléke

Éjjelente, amikor a világ elcsendesedik és a holdfény ezüstös csíkokat fest a padlóra, gyakran érzem, hogy egy dallam kél bennem. Nem egy hallható hang, hanem inkább egy rezgés, egy mélyről jövő, ősi ének emléke, mely mintha az idő kezdete óta velünk lenne. Ez az Elfeledett Ének, melyről oly keveset beszélünk, mégis mindannyiunk mélyén ott szunnyad.

Mintha minden lélek születésekor kapna egy ilyen dallamot, egyfajta kozmikus azonosítót, mely a saját egyediségét, küldetését és legbensőbb vágyait hordozza. Gyermekkorunkban talán még halljuk tisztán, táncba hív minket, s a világ tele van varázslattal, ahogy ránk ömlik a mindenség zenéje. Aztán jönnek a hangosabb zajok: a társadalmi elvárások, a félelmek suttogása, a megfelelés kényszere. Ezek fokozatosan elnyomják az énekünket, addig, míg már csak halk visszhangként érzékeljük, vagy teljesen elfeledkezünk róla.

Pedig az Elfeledett Énekünk a kulcs valódi énünkhöz. Azt a hívást rejti, amelyre a szívünk válaszol, azt az utat mutatja, amelyen a lelkünk a legteljesebben virágozhat. Gyakran érezzük a hiányát, egyfajta megmagyarázhatatlan ürességet, még akkor is, ha látszólag minden rendben van. Ez az a csend, ami az ének hiányából fakad.

Hogyan találhatjuk meg újra? Nem kell semmilyen bonyolult rituálét végrehajtanunk. Elég, ha elcsendesedünk, és figyelünk. Figyelünk a belső hangra, a megérzésekre, a véletlennek tűnő egybeesésekre. A művészet, a természetben való elmerülés, a meditáció – mindezek képesek felébreszteni ezt a szunnyadó dallamot. Akár egy rég elfeledett horoszkóp megfejtése, mely a születési képletünk mélyebb rétegeit tárja fel, úgy segíthet visszatalálni önmagunkhoz az Elfeledett Ének