Az Elfeledett Erő Forrása

Mélyen, a lélek ősi templomában, ott szunnyad valami, amit oly gyakran elfelejtünk. Egy erő, mely nem külső forrásból táplálkozik, hanem bennünk születik, a legmélyebb csendben. Egy erő, mely túlszárnyal minden félelmet, minden kétséget, minden külső zajt. Olykor az élet viharai elsodorják ezt a tudást, beburkolnak minket a "kell" és a "muszáj" vastag fátylával. Pedig ott van, mindig is ott volt, mint egy pulzáló, meleg fény, mely a sötétben is utat mutat. Ezt az erőt gyakran összekeverjük a küzdelmekkel, a bizonyítási vággyal, azzal a folyamatos hajszával, hogy megfeleljünk a külvilág elvárásainak. De az igazi erő nem a harsány győzelmekben rejlik, hanem a csendes visszavonulásban, abban a pillanatban, amikor ráébredünk, hogy minden válasz bennünk lakozik.

Az élet labirintusában bolyongva gyakran keressük a kapaszkodókat, a külső megerősítéseket, a validációt. Elfeledjük, hogy az univerzum a saját belső csillagporunkból szövődött, és a legfőbb igazságok a szívünk kamráiban rejlenek. Amikor elhallgat minden zaj, amikor az ego csendesedik, akkor bukkan fel ez a tiszta, érintetlen forrás. Ez az, amit az asztrológia is sugall, amikor a belső bolygók erejét taglalja: a Hold érzékenysége, a Merkúr gondolatai, a Vénusz szerelme – mind-mind belülről fakad. Ez az, amikor ráébredünk, hogy nem kell semmit sem "megszerezni" vagy "elérni" ahhoz, hogy teljesek legyünk. Már eleve azok vagyunk. Csak fel kell idéznünk. Vissza kell emlékeznünk. Ez az elfeledett erő a bennünk rejlő teremtő szikra, mely képes hegyeket megmozdítani, álmokat valóra váltani, és békét teremteni a legzajosabb viharban is. Csak hagynunk kell, hogy felbuggyanjon a mélyből, és beragyogja a világunkat