Az Elfeledett Erő Szökőkútja

Léleknapló barátaim, ma egy olyan érzésre hívom fel a figyelmeteket, ami gyakran rejtve marad a rohanó hétköznapok zajában, pedig valójában az egyik legerősebb motorunk lehet. Arról az érzésről beszélek, amikor önmagunkat vesszük semmibe, a saját vágyainkat, határainkat, vagy épp a szívünk legmélyebb rezdüléseit. Mintha egy láthatatlan árnyék borulna ránk, és suttogva sugallná, hogy mások igényei fontosabbak, a miénk csupán kényelem vagy önzés. Pedig mi van akkor, ha a saját ragyogásunk elnyomása nem más, mint a forrásunk elapasztása? Az univerzum, a csillagok tánca és a természet rendje is azt mutatja, minden létező a saját integritásában, a saját erejében teljesedik ki. A Nap nem kéri senkitől, hogy sütni hagyja, a folyó sem vár engedélyt, hogy a tenger felé rohanjon. Egyszerűen van, árad és hat. Amikor mi magunk nem engedjük, hogy a belső fényünk, a belső forrásunk szabaddá váljon, mintha egy gátat építenénk a saját szökőkutunk elé. Víz gyűlik fel, de nem tör fel, nem hűsíti, nem táplálja a környezetét. Ez az elnyomás apránként épül fel, gyakran már gyermekkorunktól kezdve, finom üzenetek, társadalmi elvárások formájában. Talán egy Skorpió holdállás idején vagyunk különösen érzékenyek erre a belső árnyékra, amikor a mélységeink, a rejtett erőink kerülnek a felszínre. De hogyan tudjuk lebontani ezeket a gátakat? Először is, felismeréssel. Azzal a tiszta pillanattal, amikor ráébredünk, hogy van bennünk valami, ami szökni akar, kiáradni, élni. Aztán jöhet a bátor kiállás önmagunkért, a kicsi, de határozott lépések megtétele. Megengedni magunknak a pihenést, a kreatív alkotást, a néha „nemet” mondást. Ahogy a csillagok is a saját pályájukon mozognak, te is