Az Elfeledett Hajnal Színpadi Függönye

Léleknaplóm új lapján ma arról a finom fátyolról szeretnék mesélni, ami oly gyakran takarja el előlünk a reggelek friss ígéretét. Nem a sötétség, hanem az ismétlődés fátyla ez, a megszokás puha, ám megtévesztő leple. Ahogy minden napra felkel a nap, úgy ébredhetne bennünk is a felismerés, hogy minden virradat egy új, üres vászon. De vajon hányan vagyunk, akik már az ébredés pillanatában előhúzzuk a tegnap ecsetét, és ugyanazokat a mintákat festjük fel?

Ez az Elfeledett Hajnal Színpadi Függönye, amit magunk elé eresztünk, mielőtt még megpillantanánk a napfelkelte páratlan színeit. Ahelyett, hogy megengednénk az újnak, hogy berobbanjon, vagy legalábbis finoman belépjen, mi már a tegnapi félelmeink, csalódásaink, vagy épp unalmas rutinunk szcenárióját vetítjük ki. Mintha a Nap minden reggel azt súgná: "Légy más, mint tegnap!", mi pedig visszaválaszolnánk: "Nem tehetem, mert már elköteleztem magam a tegnap iránt."

Pedig a lélek számára minden hajnal egy tiszta lap, egy csillagászati esély a megújulásra. A Hold apadó vagy növekvő fázisai mind erről mesélnek nekünk, a természet ciklikusságáról, a folyamatos változásról. Vajon miért gondoljuk, hogy nekünk emberként nem jár ugyanez a kegyelmi pillanat, ez a lehetőség? Talán attól félünk, hogy ha elengedjük a tegnap biztonságát, az ismeretlenbe zuhanunk. De az ismeretlen nem mindig szakadék. Lehet, hogy egy tündérkert, egy rejtett forrás, vagy egy olyan út, amiről nem is tudtuk, hogy létezik.

Engedjük hát lehullani ezt a függönyt, melyet mi magunk emeltünk fel. Ne féljünk megállni a reggeli fényben, és mélyen belélegezni az "itt és most" ígéretét. Ki tudja, talán ma nem a megszokott árnyékok, hanem egy ed