Az Elfeledett Kapuk Suttogása

Mélyen bennünk, valahol a lélek zegzugos labirintusában, léteznek elfeledett kapuk. Nem olyan kapuk, amiket kulccsal nyitnánk, vagy amik fizikai valójukban léteznének. Ezek a kapuk a válaszútjaink lenyomatai, a soha el nem indult utak emlékhelyei, a ki nem mondott szavak visszhangjai. Hány alkalommal álltunk egy ilyen kapu előtt, érezve a túloldalról áradó szellőt, hallva a lehetőségek hívó szavát, mégis megfordultunk, mert a félelem vagy a megszokás vastagabb zárat vert rájuk, mint bármilyen mesterlakatos?

Ezek a kapuk nem múlnak el. Ott állnak a tudatalattinkban, porosodva, mohosodva, néha egy-egy álomfoszlányban vagy egy hirtelen felötlő gondolatban suttogva emlékeztetnek létezésükre. Mi lett volna, ha akkor másfelé indulunk? Ha azt a szót kimondjuk? Ha arra a szívből jövő impulzusra hallgatunk, ami éppúgy a belső iránytűnk része, mint az ész hideg logikája? Azt hisszük, elfelejtjük őket, betemetjük a mindennapok zajával, de a lélek nem felejt. A kapuk csak várnak, türelmesen, csendesen.

És eljönnek a pillanatok, amikor egy éjszaka közepén felriadunk, vagy egy pillantás, egy illat, egy dal erejéig megérezünk valami távoli, ismerős érzést. Ekkor, ha elég bátrak vagyunk, ha elnémítjuk a racionális elménk hangoskodását, meghallhatjuk a kapuk halk suttogását. Nem a megbánásé, nem a hiányé ez a hang. Inkább a lehetőségeké, a feltáruló utaké, amik újra megnyílhatnak. Hiszen a lélek nem ismeri az idő korlátait. Ami egykor elszalasztottnak tűnt, az ma is ott van, mint egy potenciális ösvény, várva, hogy újra felfedezzük, ha nem is pontosan ugyanúgy, de a tanulságokkal gazdagodva. Ne féljünk néha megállni a rohanásban,