Az Elfeledett Képkeretek Bölcsessége

Van úgy, hogy az életünk úgy pereg, mint egy régi filmszalag, ahol a fókuszunk kizárólag a jelenleg játszó jeleneten van. Elfelejtjük, hogy a vászon, amin a képek megjelennek, maga is egy része a történetnek, egy keret, ami meghatározza, hogyan látjuk és értelmezzük a dolgokat. Olykor a lelkünk mélyén gyűlnek az elfeledett képkeretek, a múltunk lenyomatai, a tapasztalatok, melyek formáltak minket, de melyekre már nem figyelünk.

Gondoljunk csak egy régi, poros padlásra. Ott pihennek a nagymamáink képei, a gyermekkori rajzok, az első szerelem emlékét őrző levelek. Ezek mind-mind a mi történetünk részei, olyan keretek, amelyek egykor behatárolták, mégis mélységet adtak látásmódunknak. Idővel azonban a por belepte őket, és mi is megfeledkeztünk róluk, helyettük új, fényesebb, modernebb kereteket kerestünk.

Pedig a bölcsesség gyakran azokban a régi, kopott keretekben rejtőzik, melyek már a falról is lekerültek. Egy-egy karcolás a keret szélén, egy halványuló szín, mind-mind egy történetet mesél, egy tanítást rejt. Ahogy az öregedő hold is más-más fázisain keresztül mutatja meg magát, úgy a lelkünk is különböző kereteken át szemléli a valóságot.

Amikor elveszettnek érezzük magunkat, vagy úgy tűnik, nincs kiút egy helyzetből, érdemes visszatekinteni, megkeresni azokat az elfeledett képkereteket. Nem azért, hogy a múltban ragadjunk, hanem hogy felismerjük, mennyi mindenen keresztül jutottunk már. Hogy meglássuk, a jelenlegi "kép" is egy keretben van, ami formálható, változtatható. Talán az egyik régi keret rejtette magában azt a szemszöget, amire éppen most van szükségünk ahhoz, hogy újra tisztán lássunk. Az elfeledett keretek nem a rabságunk, hanem a bölcsességünk forrásai lehetnek, ha újra merünk rájuk tekinteni.