Az Elfeledett Rések Suttogása

Sokszor hisszük, hogy a lélek útja egy sima, polírozott felület, ahol a fejlődés egyenes vonalú, minden lépés kiszámítható. Pedig a lélek útja inkább egy ősi kőfalra emlékeztet, melyet az idő vasfoga, a természet elemei, és a számtalan év során megélt történetek formáltak. Ezen a falon nincsenek tökéletes illesztések. Vannak rések, repedések, apró üregek, melyeket elsőre hibának, hiánynak vélhetnénk. De mi van, ha éppen ezek a „hibák” a lélegzetvételek, a szünetek, ahol a fény áthatolhat, és új élet sarjadhat?

Gyakran töltjük napjainkat azzal, hogy igyekszünk betömni ezeket a réseket, elsimítani a felületet, elrejteni az egyenetlenségeket. Félünk, hogy a világ meglátja rajtunk a törést, a sebezhetőséget. Pedig a valódi erő nem a makulátlan egységben rejlik, hanem abban a képességben, hogy felismerjük és elfogadjuk azokat a területeket, ahol a fal megrepedt. Ezen a ponton – a "hiány" mélyén – találkozhatunk a legtisztább önvalónkkal. Hiszen a rések nem a gyengeség jelei, hanem a befogadás kapui. Itt szökik át a múlt fájdalma, de itt szűrődik be a jövő reménye is.

Emlékszem egy régi mondásra, miszerint „a seb az a hely, ahol a fény belép hozzád”. Valahogy így van ez a lélek réseivel is. Ezek nem kitörölni való hibák, hanem olyan terek, ahol a Lélek suttogása a leghangosabban hallatszik. Megengedve magunknak, hogy ne tökéletesek legyünk, hanem emberiek, nyitottá válunk arra, hogy a Kozmosz bölcsessége átáramoljon rajtunk. Nem kell félni az egyenetlenségektől, hiszen éppen azok adják meg a fal karakterét, és a Lélek egyedi mintázatát. A fal résein keresztül látjuk meg a legtöbb csillagot.