Az Elfeledett Ritmus Megtalált Szíve

Léleknapló bejegyzésemben ma egy olyan témára invitállak titeket, ami talán mindannyiunk életében felbukkan, mégis olykor láthatatlan ködbe vész: a belső ritmusunk, a szívünk dallama. Sokszor rohanunk, kapkodunk, a külvilág elvárásainak forgatagában elveszítjük a fonalat, azt a finom rezgést, ami a lényünk legmélyéről fakad. Mintha egy szimfónia karmestere volnánk, aki elfelejti saját ütemét, és a zenekar kaotikus zajba fullad.

Emlékszem, volt egy időszak az életemben, amikor a Skorpió ereje, a mélység iránti vágy és a kontroll iránti ösztön dominált. Azt hittem, mindent kézben kell tartanom, minden szálat én fűzök, én tartok. Ez a folyamatos feszültség, ez a kényszeres „tudás” és „irányítás” azonban elszakított a saját belső áramlásomtól. Azt éreztem, mintha egy megállíthatatlan hullámvasúton ülnék, ahol a sebesség kábulata magával ragad, de az öröm elmarad. Azt hittem, ez az erő, ez a kitartás. Pedig csupán a fáradt lélek küzdelme volt a pihenés és a belső béke elvesztése ellen.

A fordulópont akkor jött el, amikor a Kos energiájának ösztönös lendülete helyett, amely a kezdetekre és a cselekvésre ösztönöz, hirtelen egy mély, belső csend telepedett rám. Nem volt könnyű. Megijedtem a megállástól, a tétlenségtől. De ekkor, ebben a csendben, a külső zajok elhalkulásával, lassan elkezdtem hallani a saját szívem ritmusát. Egy halk, de erős dobbanást, ami nem a kapkodásról, nem a külső teljesítményről szólt, hanem a létezésről. A mély lélegzetvételekről, a reggeli napfény simogatásáról, a madarak daláról. Azt éreztem, mintha hosszú idő után először vennék egy teljes, mély levegőt, és az oxigén elárasztaná minden sejtemet.