Az Elfeledett Ritmus Örökkévalósága

Van, amikor az élet látszólag a feje tetejére áll. Amikor a megszokott ritmus felborul, és mintha minden szál összekuszálódna. Talán egy régi barátság ér véget, egy munkahelyi változás hoz bizonytalanságot, vagy egyszerűen csak a mindennapok egyhangúsága nehezedik ránk, mint egy súlyos takaró. Ilyenkor könnyű elveszíteni a fonalat, azt az érzést, hogy valami mélyebb rend szerint zajlanak a dolgok. Az emberi elme azonnal keresi a hibát, a miértet, a magyarázatot, de a Lélek mélyén ott vibrál egy másfajta tudás.

Ez a tudás az Elfeledett Ritmusról szól. Arról a kozmikus táncról, amely akkor is zajlik, ha mi épp nem vagyunk ráhangolódva. Ahogyan a Föld kering a Nap körül, és a Hold az éjszakát járja, úgy van a mi belső világunkban is egy örök áramlás. A teliholdak és újholdak váltakozása, a csillagok mozgása mind-mind egy mélyebb, láthatatlan dallamot játszanak, amelyre a lelkünk ösztönösen rezonál. Mikor felborul a külső rend, gyakran ez az a pillanat, amikor a belső rend felébred. Kénytelenek vagyunk lelassulni, befelé fordulni, és meghallgatni azt a finom hangot, amely a külső zajban elfelejtődött. Talán épp egy retrográd bolygó hatása hozza el ezt a belső elmélyülést, vagy egy olyan bolygóállás, amely a gyökereinkhez vezet vissza.

Az Elfeledett Ritmus nem a stagnálásról szól, hanem a megújulásról, a szünetről, amely lehetőséget ad az átrendeződésre. Ahogyan a fa télen elhullatja leveleit, hogy tavasszal új rügyekkel pompázzon, úgy van szükségünk nekünk is időnként ilyen "téli álomra". Engedjük meg magunknak, hogy elengedjük a görcsös ragaszkodást a múlthoz, a félelmet a jövőtől. Csak így kapcsolódhatunk újra ahhoz az örök áramláshoz, amely mindent áthat