Az Elfeledett Ritmus Szelíd Hívása

Van egy pont az életünkben, amikor a rohanás, a feladatok súlya, a külső zaj annyira eluralkodik, hogy észre sem vesszük, mikor hagytuk el azt a belső dallamot, azt a szelíd ritmust, ami a születésünk pillanatától kísér minket. Mintha egy hatalmas karmesteri pálca rángatna minket, megfeledkezünk a saját belső dobverőnkről, ami egykor oly tisztán szólt. Emlékszem, egy teliholdas éjszakán, amikor a város fényeitől távol egy tisztáson ültem, a csend olyan mély volt, hogy szinte fájt. Nem a fülnek fájt, hanem a léleknek, mert ráébresztett arra a hiányra, amit addig elnyomtam. A csendben lassan felsejlett egy ismerős, ám rég elfeledett lüktetés, mint egy távoli szívverés. Nem az enyém volt, mégis az enyém is. Ez volt a földi ritmus, a természetes áramlás, amiből kivettem magam, elszakadva a gyökereimtől. A horoszkópunkban ott van ez a ritmus, a születéskori égi állás, mint egy egyedi partitúra, ami a saját tempónkat, hullámzásunkat írja le. Mégis, oly könnyen sodródunk mások ütemére, mások elvárásai szerint táncolunk, míg a saját melódiánk elhalkul. A telihold sugárzó fénye alatt egy egyszerű légzőgyakorlaton keresztül próbáltam visszatalálni. A belégzés, a kilégzés ritmusa, a szívverésem halk lüktetése, a körülöttem zizegő fák susogása mind egybeolvadt, és egy pillanatra éreztem: otthon vagyok. Otthon a saját ritmusomban, a saját létemben, a saját áramlásomban. Talán nem kell ahhoz telihold, vagy távoli tisztás, hogy meghalljuk ezt a hívást. Néha elég egy csendes reggel, egy elnyújtott sóhaj, vagy egy mély lélegzetvétel, hogy emlékezzünk: a saját belső ritmusunk vár ránk, hogy újra a főszereplője legyünk a saját zenénknek.