Az Elfeledett Ritmus Szelíd Hívása

Van úgy, hogy a Lélek csendje zúgja át az időt, és mi, emberi mivoltunkban, elfeledkezünk arról a belső ritmusról, ami egykor vezette lépteinket. Emlékszem egy régi, mesebeli erdőre, ahol minden fa tudta a maga dallamát, a patak csobogása egy ősi ének refrénje volt, és a szél suttogása a titkokat vitte szét a fák között. De jött az ember, és zajos gépekkel, rohanó életével elnyomta ezeket a hangokat, elfelejtette a saját szívverésének lüktetését, ami egykor összhangban volt az univerzuméval. Ahogy a Hold a csillagok között járja útját, úgy jár a lelkünk is, néha fényesen ragyogva, néha elrejtőzve a felhők mögött. De a ritmus, a belső tánc sosem szűnik meg. Csak mi nem figyelünk rá, elmerülve a külső világ zajában. Néha egy váratlan álom, egy rég elfeledett illat, vagy egy gyermek őszinte nevetése az, ami felébreszti ezt a ritmust bennünk. Olyankor mintha egy ősrégi, belső hang szólna hozzánk, emlékeztetve arra, kik is vagyunk valójában, honnan jöttünk, és hová tartunk. Ne félj meghallani ezt a hívást, még ha halk is. Ne félj hagyni, hogy a lelked újra táncoljon, a saját, elfeledett ritmusára. Hiszen abban a csendben rejlik az igazi erő, az igazi hazatérés. Abban a csendben van az élet dallama.