Az Elfeledett Ritmusok Visszhangja

Léleknaplóm sorait ma az elfeledett ritmusok szelíd visszhangjának szentelném. Sokszor rohanunk, sodródunk a mindennapok árjával, és közben elfelejtjük, hogy a lelkünkben létezik egy ősi, velünk született harmónia. Ez a ritmus, mint egy mélyen szunnyadó dobverés, a születésünktől fogva bennünk él, a csillagok rendezett táncától örököltük, és mindent tud arról, kik is vagyunk valójában. Elfelejtjük ezt, mert a külvilág zaja elnyomja, a társadalom elvárásai elhomályosítják, a múlt sebei pedig elnémítják. De a ritmus ott van, csak figyelni kell, hogy újra meghalljuk. Olykor egy váratlan találkozás, egy rég elfeledett illat, vagy egy csillagos éjszaka csendje ébreszti fel bennünk. Ez az, amikor hirtelen ráébredünk, hogy valami mélyen belül a helyére kattant, egy régi dallam csendült fel, amit már nem is tudtunk, hogy ismerünk. Nem kell ehhez asztrológiai tudás, sem bonyolult rituálék. Elég, ha leülünk egy csendes pillanatban, és figyelünk a lélegzetünkre. A lélegzet, az élet ritmusa. Ahogy beáramlik, megtölt, majd elhagy minket, úgy zajlik bennünk is az élet örök körforgása. És ha elég mélyre hatolunk, meghalljuk a legelső hangot, a teremtés ritmusát, ami a saját lelkünk legmélyén lakozik. Hagyjuk, hogy ez a ritmus vezessen minket, hogy újra a helyes útra tereljen, és emlékeztessen arra, kik vagyunk a felszínes rétegek alatt. Hagyjuk, hogy a szívünk dobbantson újra az ősi dallamra, és vezessen haza, a saját, belső templomunkba.