Az Elfeledett Utak Visszatérő Csendje

Mélyen lélegzem. A levegő hideg, mégis puha, mintha egy láthatatlan sál ölelne át. Tudjátok, van az a pillanat, amikor az ember úgy érzi, mintha egy régi, elfeledett ösvényen járna. Nem fizikai értelemben, sokkal inkább a lélek tájain. Évek, talán évtizedek telhetnek el úgy, hogy a belső iránytűnk valamiért másfelé mutat. Új célokat tűzünk ki, új álmokat kergetünk, és eközben hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról az első, tiszta impulzusról, ami valaha elindított minket.

Épp egy ilyen "visszatérést" élek meg mostanában. Mintha a Kozmosz, vagy talán a saját felsőbb énem, finoman, de határozottan visszaterelne egy olyan úthoz, amit gyerekként, vagy fiatal felnőttként már tapostam. Akkor még tele voltam félelemmel és bizonytalansággal, nem értettem a jeleket, nem bíztam a belső hangban. Most, ennyi év távlatából, a felismerés édes és fájdalmas egyszerre. Édes, mert rájövök, hogy sosem voltam igazán letérve, csupán egy kitérőt tettem, egy hosszú, kanyargós utat, ami végül visszavezetett a kiindulóponthoz. Fájdalmas, mert látom, mennyi időt pazaroltam arra, hogy mások elvárásainak éljek, hogy megfeleljek egy képnek, ami nem én voltam.

Ez a visszatérő csend nem üresség, hanem beteljesedés. A felismerés csendje, hogy minden, amit valaha elrontottam, minden, amiért ostoroztam magam, csupán lépcsőfok volt. Egy-egy lecke, ami segített megérteni, ki is vagyok valójában. A Skorpió jegy hatása alatt, mélyre ásva a tudatalattimba, most tisztán látom azokat a mintákat, amik gátoltak. De már nem ítélem el őket. Megértem, elfogadom, és elengedem.

A csendben rejlő visszatérés egyfajta hazatérés. Haza a lelkünkbe, haza az eredeti terv