Az Elfelejtett Lépték Hangja

Vajon hány alkalommal hallgatjuk meg a saját léptékünk hangját, mielőtt beolvadnánk a világ zúgásába? Gyakran érezzük azt, hogy a körülöttünk lévő forgatag elvisz minket, mint apró faleveleket az őszi szél. Elfelejtjük, hogy mi magunk vagyunk a szél, a fák, sőt, a teljes erdő. Az emberi lépték – az a csendes ritmus, ami a szívünkben dobog, a gondolatainkban áramlik, a lelkünk mélyén rejtőzik – sokszor elnémul a külső ingerek zajában. Pedig pont ez a lépték az, ami összeköt minket a kozmikus renddel, a Hold változásával, a csillagok mozgásával. Előfordul, hogy a külső nyomás, a megfelelni vágyás, vagy egyszerűen csak a megszokás elfelejteti velünk, hogy a legmélyebb bölcsesség a saját belső csendünkben rejlik. Nem kell messzire utaznunk, nem kell égbekiáltó jelekre várnunk. Elég, ha leülünk, behunyjuk a szemünket, és figyelünk. Figyeljük a légzésünk ritmusát, a testünk apró rezdüléseit, a gondolatok áramlását. Talán ekkor halljuk meg újra azt az ősi dallamot, ami mindig is a miénk volt: az elfelejtett lépték hangját, mely emlékeztet minket a valós időtlen lényegünkre. Ez a lépték nem sürget, nem ítél, csupán van. Felajánl egy csendes menedéket a zajos világban, egy pontot, ahonnan újra ráláthatunk arra, kik vagyunk valójában. És amikor ezt a hangot meghalljuk, rájövünk, hogy sosem voltunk elveszve, csak elkalandoztunk egy kicsit. A hazatérés mindig lehetséges, és a miénk, csupán a befelé fordulás iránytűjét kell újra kezünkbe vennünk.