Az Elfelejtett Lépték Látomása

Vajon hány alkalommal érezzük úgy, hogy szívünk rezdülései, lelkünk mélységei túlságosan is nagynak, szinte kezelhetetlennek tűnnek a körülöttünk lévő világ apró, szűk keretei között? Mintha egy óceán lakója próbálná befogadni egy pocsolya végtelenjét. Ez az aránytalanság, ez az érzés, hogy belső térképünk sokkal kiterjedtebb, mint amit a külső valóság kínál, gyakran vezet elszigetelődéshez, vagy éppen ahhoz a vágynak, hogy önmagunkat kisebbre szabjuk, belepréseljük egy előre gyártott formába. Pedig a lélek léptéke nem csupán az univerzum végtelenségével mérhető össze, hanem annak minden apró csillanásával, minden rezdülésével. A kozmikus porfelhőben éppúgy megtalálható a végtelen bölcsesség, mint a fekete lyukak mélyén. Az emberiség hajnalán talán még intuitívabban éreztük ezt az összefüggést, a törzsek sámánjai, a csillagászok papjai pontosan tudták, hogy a makro- és mikrokozmosz tánca örök, és bennünk is leképeződik.

Az elfelejtett lépték valójában az a tudás, hogy nem kell zsugorítanunk önmagunkat, hogy beleférjünk valami illuzórikus keretbe. Inkább tágítani kell a keretet. Hogyan? A figyelem, a jelenlét által. Mikor egyetlen légvételre koncentrálunk, az a légvétel az univerzum léptékével azonosul. Mikor egyetlen mosolyre figyelünk, az a mosoly az örökkévalóságba nyit kaput. A látszólagos apróságokban rejlik a legnagyobb tér. Gondoljunk csak arra, mikor egyetlen pillanat erejéig megértünk egy mély összefüggést, egy felismerést, ami korábban elkerülte figyelmünket. Abban a pillanatban tágul a lélek, elillan a szorongás, és megérezzük, hogy bennünk lakozik a határtalanság. Az elfelejtett lépték visszahódítása nem más, mint a ránk ruházott, belső univerzumunk