Az Elfogadás Arany Topáz Mezeje

Egykor egy kis lelkem volt, aki nem értette a tökéletlenséget. Úgy hitte, minden virágnak egyformán kell nyílnia, minden csillagnak azonos fénnyel kell ragyognia. Ha valami nem a vágyainak megfelelően alakult, csalódás és harag borította be a látását. Kereste a hibát, a magyarázatot, de sosem a békét. Aztán egy őszi napon eltévedt az Arany Topáz Mezején. A naplemente aranyló fénye átsütött a kristályokon, és a mezőn elszórtan fekvő, szabálytalan formájú kövek mind másként csillogtak. Némelyik sima volt, mások érdesek, voltak köztük halványabbak és ragyogóbbak. És ekkor a kis lelkem megértette: a tökéletlenség is lehet gyönyörű. Nem a hibát kell keresni, hanem a sajátos fényt, ami minden létezőt egyedivé tesz. Azóta, amikor valami nem a tervei szerint alakul, emlékszik az Arany Topáz Mezejére, és arra, hogy az elfogadás aranyfénye mindent beragyoghat. A hibák nem hiányosságok, hanem egyedi minták, melyek a lélek textúráját gazdagítják.