Az Elfogadás Bölcsességének Láthatatlan Fátyla

Sokszor hisszük, hogy a küzdelem az egyetlen út a változáshoz, a fejlődéshez. Szívünk mélyén érezzük a hajtóerőt, hogy jobbak legyünk, többet érjünk el, mások legyünk, mint akik valójában vagyunk. Ez a belső nyomás, ez a folytonos igyekezet azonban néha fátyolként telepszik rá a lelkünkre, elfedve előlünk azt az egyszerű, mégis mély igazságot, hogy a valódi átalakulás az elfogadás ölelésében születik. Gondoljunk csak arra, amikor egy fa elengedi a leveleit ősszel. Nem küzd ellene, nem próbálja görcsösen megtartani azokat a szép zöld színeket, melyek a nyár folyamán oly sok örömet okoztak neki. Egyszerűen csak elfogadja a változást, a természet körforgását, és bízik abban, hogy a tél elmúltával újra ébredni fog az élet.

Ugyanígy mi is, amikor elfogadjuk saját hiányosságainkat, árnyékainkat, azokat a részeinket, melyeket talán szégyellünk, akkor egy hatalmas energiát szabadítunk fel. Nem kell többé elfedni, leplezni, vagy harcolni önmagunkkal. Amikor elismerjük, hogy a düh is egy érzés, ami néha áthalad rajtunk, anélkül, hogy azonosulnánk vele; amikor megengedjük a szomorúságnak, hogy felszínre törjön és megtisztítson bennünket; amikor rábólintunk a félelmeinkre, mint ideiglenes vendégekre, akkor a lélek egy mélyebb szinten talál békére. Az elfogadás nem passzivitás, nem a feladás jele. Ellenkezőleg! Ez az első lépés az igazi, belülről fakadó változás felé. Amikor elfogadunk egy helyzetet, egy emberi tulajdonságot vagy egy érzést, akkor éppen azt a teret teremtjük meg, amelyben az átalakulás magától elindulhat. Olyan ez, mint egy kő, ami addig gördül, amíg el nem éri a legmélyebb pontot, hogy aztán onnan új utat találjon. Hagyjuk, hogy a dolgok legyenek, amik, engedjük meg a létezés