Az Elfogadás Borostyán Aranyhídjai

Az elfogadás nem beletörődés, nem is a vágyak feladása. Hanem egy aranyhíd, mely összeköti a valóság sziklás partját a remény virágos rétjével. Sokáig azt hittem, az elfogadás passzivitás. Hogy ha elfogadok valamit, azzal lemondok a változtatás lehetőségéről. Pedig épp ellenkezőleg van. Elfogadni a jelen pillanatot, azokat az embereket, akikkel az utam keresztezi, azokat a nehézségeket, amik próbára tesznek – ez a kiindulópont. Innen indulhat a valódi változás.

Egy régi történet jut eszembe egy kertészről, aki folyton panaszkodott a rózsabokrok töviseire. Egy nap egy angyal jelent meg neki, és felajánlotta, hogy eltávolítja az összes tövist. A kertész örömmel beleegyezett. Az angyal elvégezte a munkát, de a rózsák elszáradtak és elpusztultak. A kertész rájött, hogy a tövisek védték a rózsákat a kártevőktől és a túlzott napsütéstől. Az elfogadás, mint a tövisek a rózsán, néha fájdalmas, de elengedhetetlen része a növekedésnek és a fejlődésnek.

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy szeretnünk kell mindent, ami történik velünk. Azt jelenti, hogy megengedjük magunknak, hogy érezzük a fájdalmat, a szomorúságot, a csalódottságot – anélkül, hogy belefulladnánk. Megengedjük magunknak, hogy gyászoljunk, ha gyászolni kell, de nem ragadunk a gyászban. Elfogadjuk, hogy az élet hullámzik, mint a tenger, és hogy a viharok után mindig kisüt a nap. Lépésről lépésre, napról napra építsük meg a borostyánból font aranyhidat, mely a szívünkbe vezet.