Az Elfogadás Borostyán Madarai

Az elfogadás néha olyan, mint egy elhagyott fészek. Üres, hideg, és a madarak, akik benne éltek, rég tovarepültek. Nézzük a fészek gyenge nádszálait, a ragasztó sarat, és siratjuk az elveszett melegséget, a csiripelő hangokat. Siratjuk a madarakat, akik már nem térnek vissza.

De mi van, ha a madaraknak menniük kellett? Mi van, ha új táplálékot, új éneket, új naplementéket kellett keresniük? A fészek, bár üres, mégis hordozza az emléküket. A szél susogja a tollaik érintését, a napfény megcsillan a hátramaradt tollakon.

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy örülünk a veszteségnek. Azt jelenti, hogy megértjük: minden változik, minden fejlődik, minden továbblép. Mint a Skorpió jegyében születettek, akik képesek a mély átalakulásra, nekünk is el kell fogadnunk a múlandóságot. El kell engednünk a ragaszkodást ahhoz, aminek vége van, hogy helyet teremtsünk az újnak.

Nézzünk fel az égre, és lássuk a tovaszálló madarakat. Ne sirassuk őket, hanem örüljünk, hogy éltek, hogy énekeltek, hogy egy ideig velünk voltak. Az elfogadás nem a felejtés, hanem a szeretet más formája. A tudat, hogy a madarak, bár máshol, de még mindig repülnek, és az énekük, valahol, még mindig hallható. A mi dolgunk, hogy megtanuljunk figyelni rá.