Az Elfogadás Borvörös Köpenye

Az elfogadás... milyen nehéz is ez a szó, különösen önmagunkkal szemben. Könnyű mások hibáin átsiklani, megértőn mosolyogni, de a saját botlásaink, árnyékaink, torz tükörként verődnek vissza ránk, kínozva a lelkünket.

Ma a tengerparton sétáltam. A nap már lebukóban volt, a borvörös égbolt pedig mély, melankolikus csendet festett a tájra. Egy hatalmas, szabálytalan alakú követ találtam a homokban. Durva volt a tapintása, tele éles peremekkel és apró lyukakkal. Azonnal eszembe jutott, hogy a tökéletes követ keresem, a simát, a kerekdedet, aminek a felülete makulátlan. De aztán megpillantottam egy rákot, aki épp ezt a szabálytalan követ használta otthonául, menedékként.

Ebben a pillanatban értettem meg. A kő nem volt tökéletes a "szabvány" szerint, de a rák számára maga volt a biztonság, a védelem, a tökéletesség. Én is ilyen kő vagyok. Nem vagyok sima, nem vagyok kerek, tele vagyok éles peremekkel, hibákkal, lyukakkal. De ezek a hibák tesznek azzá, aki vagyok. Ezek a lyukak adják a helyet a fénynek, hogy átszüremkedjen rajtam. Ezek a peremek tesznek egyedivé, megismételhetetlenné.

Mi lenne, ha ma nem a tökéletességet keresnénk, hanem elfogadnánk a saját szabálytalanságainkat, a saját "hibáinkat"? Mi lenne, ha megértenénk, hogy ezek a "hibák" tesznek minket egyedivé és szerethetővé? A borvörös égbolt emlékeztet: minden a maga módján tökéletes, még a tökéletlenség is. Öltözzünk hát az elfogadás borvörös köpenyébe, és szeressük magunkat úgy, ahogy vagyunk, hibáinkkal és erényeinkkel együtt. Mert a lélek igazi otthona a feltétel nélküli szeretet, önmagunk felé is.