Az Elfogadás Citrin Mosolya

Volt egyszer egy öreg tölgy, melynek gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, ágai pedig az ég felé törtek. Évszázadok tanúja volt, látta a napfelkeltéket és a viharokat, a szerelmek szövődését és a búcsúk fájdalmát. De szívében mélyen ott lakozott egy soha el nem múló elégedetlenség. Nem tetszett neki a kérge, túl durvának találta. Nem volt megelégedve az ágaival, túl vastagoknak ítélte őket. És legfőképp irigyelte a mellette lévő nyírfát, annak kecses, fehér törzsét és finom, leomló lombját.

Egy nap, ahogy a napfény aranyszínűen szűrődött át a levelein, a tölgy egy apró citrint talált a gyökerei között. A kő melegséget árasztott, és ahogy a tölgy lényének legmélyebb pontjára pillantott, a citrin feltárta előtte a valóságot: a nyírfa szépsége nem kisebbíti az ő erejét. Az ő robusztussága és mélysége nem hiba, hanem épp az, ami őt azzá teszi, ami. A viharoknak ellenálló, árnyékot adó, élettel teli tölgyé.

Megértette, hogy az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel, hanem a szeretet egy formája. Önmagunk és a minket körülvevő világ iránti szeretet. A citrin mosolya emlékeztette, hogy a tökéletlenségben rejlik a valódi szépség, és hogy minden létezőnek megvan a maga egyedi szerepe és értéke ebben a hatalmas, csodálatos univerzumban. Onnantól kezdve a tölgy büszkén viselte kérgét, és örömmel adta árnyékát mindenkinek, aki menedéket keresett alatta.