Az Elfogadás Ezüst Harmóniája

A tükörbe nézek, és egy idegen arcot látok. Nem a ráncok vagy a hajszálak játéka riaszt meg, hanem valami mélyebb, a szememben tükröződő elégedetlenség. Mintha egy szigorú bíró lakozna bennem, aki sosem elégedett a teljesítményemmel, a külsőmmel, a létezésemmel. Keresem a hibákat, a tökéletlenségeket, és ezzel fojtom el a bennem szunnyadó örömöt.

Egy régi legenda jut eszembe, egy öreg mesterről, aki egy folyóparton ült és kavicsokat rendezgetett. Egy tanítványa megkérdezte tőle, mit csinál. A mester azt felelte: "Keresem a tökéletes követ." A tanítvány órákig nézte, ahogy a mester válogat, eldobál, majd újra keres. Nap végén a tanítvány megkérdezte: "Mester, találtál már tökéletes követ?" A mester elmosolyodott: "Nem. És rájöttem, hogy soha nem is fogok. A tökéletesség illúzió. A szépség a tökéletlenségben rejlik. Minden kavics egyedi, a maga repedéseivel, érdességeivel. Éppen ezért különleges."

Ezek a szavak visszhangzanak bennem. Talán itt az ideje, hogy letégyem a bírói talárt, és elfogadjam a saját, egyedi kavicsomat. Nem kell simának, tökéletesnek lennem. Elég, ha a magam módján ragyogok, a saját repedéseim mentén átszűrődő fényemmel. Az elfogadás nem beletörődés, hanem a szeretet egy formája. Szeretet önmagam iránt, a maga teljességében, tökéletlenségében. Ez a szeretet pedig, mint egy ezüst harmónia, képes lágyítani a legkeményebb szíveket is, kezdve az enyémmel. Ma leteszem a mérlegemet, és megölelem a tükörképemet, a maga valójában.