Az Elfogadás Láthatatlan Szárnyai

Léleknaplóm mai bejegyzésében egy olyan érzésről elmélkednék, mely gyakran rejtve marad a rohanó világ zajában, mégis képes a legmélyebb békét elhozni szívünkbe: az elfogadásról. Nem a passzív belenyugvásról beszélek, hanem arról a tiszta, szelíd megértésről, amellyel önmagunk felé fordulunk, hibáinkkal, árnyékainkkal együtt. Képzelj el egy éjszakai mezőt, ahol a holdfény ezüstös fátyla borul minden fűszálra, minden kis kőre. A hold nem ítélkezik, nem próbálja megváltoztatni a tájat, egyszerűen csak van, és fénye bevilágítja azt, ami van. Ugyanígy, amikor elfogadjuk azt, akik vagyunk – a félelmeinket, a bizonytalanságainkat, a múltunk tévedéseit –, egyfajta kozmikus fény árad szét belső univerzumunkban. Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk a fejlődést, épp ellenkezőleg. Amikor elfogadjuk a jelenlegi állapotunkat, mintha fellélegeznénk, és ez a felszabadultság adja meg az erőt a következő lépéshez. Ahogy egy fa is csak akkor tud felfelé törni, ha gyökerei mélyen kapaszkodnak a földbe, elfogadva a talaj adottságait, úgy mi is akkor tudunk igazán növekedni, ha szilárd alapokra helyezzük magunkat az önelfogadás révén. Különösen igaz ez, amikor a belső gyermekünk sebeit gyógyítjuk. Amikor megengedjük magunknak, hogy érezzük a fájdalmat, anélkül, hogy elítélnénk érte magunkat, az elfogadás láthatatlan szárnyai felemelnek, és átölelnek bennünket. Azt hiszem, ez a legmagasabb szintű szeretet, amit önmagunk felé tanúsíthatunk: egyszerűen csak lenni, és elfogadni azt, ami van, éppen most.