Az Elfogadás Óceánjának Kagylói
Azt mondják, az óceán őrzi az összes titkot, minden elveszett vágyat és kimondatlan szót. Én most az Elfogadás Óceánjának partján állok, és a hullámok lágyan mossák a lábaimat. Sokáig idegenként jártam itt, szorongva, próbálva kontrollálni az áramlatot, kőgátakat emelve a szívem köré, hogy távol tartsam a fájdalom viharait. Azt hittem, ha elég kemény vagyok, megúszhatom a sebeket.
De az óceán nem engedi. Minden gát ledől egyszer, és a fájdalom úgy zúdul ránk, mint egy gigantikus hullám. Akkor értettem meg, hogy a valódi erő nem a védekezésben, hanem az elfogadásban rejlik. Elfogadni a múlandóságot, az árnyoldalakat, a hibáinkat, a tökéletlenséget.
Most kagylókat gyűjtök a parton. Mindegyik egy-egy elfogadott dolog, egy-egy letett teher. Van köztük repedt, törött, csiszolt és fényes. Mindegyik egyedi, mindegyik a maga nemében tökéletes. Ahogy a tenyerembe zárom őket, érzem, hogy a lelkem is könnyebb lesz. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy szeretjük a fájdalmat, hanem azt, hogy nem menekülünk előle. Hogy megengedjük neki, hogy átjárjon minket, megtisztítson, és erősebbé tegyen. Az óceán sosem ítélkezik. Csak ölel, tanít és elfogad. Engedjük meg magunknak mi is ezt a gyógyító ölelést.