Az Elfogadás Okkersárga Naplementéje

Az önmagunkkal való hadakozás kimerítő dolog. Évekig tartó, sziszifuszi küzdelem, hogy olyanná váljunk, amilyennek hisszük, hogy lennünk kellene. Tökéletesnek, hibátlannak, megfelelni vágyónak. Mintha egy idegen, szigorú tükör előtt állnánk, amely torzan tükrözi a valóságot, elvárásokat vetítve elénk. De mi lenne, ha letennénk a kardot? Mi lenne, ha megengednénk magunknak, hogy egyszerűen létezzünk, pont úgy, ahogy vagyunk?

Egy vén fa állt a hegytetőn, ágai a szélben táncoltak. Azt suttogták: "Elfogadás. Nem beletörődés, hanem megengedés. A valóság elfogadása, a pillanat tisztelete." Hosszú ideig nem értettem. Harcoltam a fáradtsággal, a türelmetlenséggel, azzal, hogy nem vagyok elég. De egy nap, a naplemente okkersárga fényében, megértettem. Nem kell tökéletesnek lennem. Elég, ha vagyok. Elég, ha megengedem magamnak a létezést, a hibákat, a gyengeségeket. Mert éppen ezek tesznek azzá, aki vagyok. Az elfogadás nem a cél, hanem az út maga. Egy út önmagunkhoz, a békéhez. Egy okkersárga naplemente a lelkünk felett.