Az Elfogadás Opál Szivárványhídja

A tükörbe nézek, és nem a ráncokat látom, nem a megereszkedett bőrt, nem az idő múlását, hanem a történeteket. Minden egyes vonal egy nevetés, egy sírás, egy küzdelem, egy győzelem lenyomata. Régen harcoltam ellenük, el akartam rejteni őket, mert azt hittem, a tökéletlenségem tesz engem kevesebbé. De ma már tudom, hogy épp a tökéletlenségem az, ami egyedivé, igazzá tesz.

Az elfogadás nem a beletörődés néma csendje, hanem a szeretet hangos igenje. Igen az életnek, igen önmagamnak, minden hibámmal és erényemmel együtt. Olyan ez, mint amikor egy opálban meglátjuk a szivárvány minden színét. Nem akarjuk megváltoztatni, nem akarjuk másmilyenné tenni, egyszerűen csak gyönyörködünk benne, abban a páratlan, egyedi szépségben, ami a sajátja.

Amikor elfogadjuk önmagunkat, akkor válunk képessé arra is, hogy másokat is feltétel nélkül szeressünk. Látjuk bennük is a hibákat, a gyengeségeket, de nem ezek alapján ítélkezünk. Tudjuk, hogy mindannyian úton vagyunk, mindannyian tanulunk, és a szeretet hídja a legbiztosabb, mely átsegít minket a nehézségeken. Az elfogadás az a szivárványhíd, mely összeköt minket a létezés egészével.