Az Elfújt Gyertya Suttogása

Éjjelente, amikor a külvilág zaja elhalkul, és a lélek visszavonul saját, szent templomába, gyakran gondolok a pillanatokra, amiket elszalasztottunk. Nem a nagy, életfordító eseményekre, hanem azokra az apró, alig észrevehető lehetőségekre, melyek, mint egy-egy elfújt gyertya lángja, csendben kihunytak. Mintha egy láthatatlan, finom szél fújt volna át rajtuk, s mi észre sem vettük, hogy mi mindent vihetett volna magával, ha hagytuk volna égni.

Ezek a "kihagyott gyertyák" nem a megbánás szúró fájdalmát hordozzák – sokkal inkább egyfajta szelíd melankóliát, egy néma kérdést. Mi lett volna, ha akkor, abban a pillanatban, amikor a szíved egy apró rezdüléssel jelezte, hogy valami új nyílik, engeded, hogy ez a láng tovább égjen? Mi lett volna, ha a félelem helyett a kíváncsiság vezérel? Ha a megszokás árnyékában nem hagyod kihunyni az új impulzusokat?

Minden egyes elfújt gyertya egy-egy el nem mondott szó, egy el nem indított beszélgetés, egy el nem fogadott felkérés, egy el nem látogatott hely, vagy éppen egy el nem kezdett álom. Nem kudarcok ezek, hanem inkább el nem égett lehetőségek, amelyeknek energiája valahol mégis ott lebeg körülöttünk, mint egy halvány illat. Olykor, mikor egy Holdtölte ereje megtisztítja az auránkat, vagy egy retrográd Merkúr visszaterel a múltba, megérezzük ezt a finom suttogást. Egy halk emlékeztető arra, hogy a lélek sosem felejt el semmit, amit egyszer megérintett.

Ami kihunyt, az már a múlté. De ami elszalasztott, az még mindig taníthat. Arra tanít, hogy figyeljünk jobban a belső hívásokra, a spontán vágyakra, a csendes sugallatokra. Arra, hogy ne féljünk meggyújtani a következő gyertyát, még akkor sem, ha az előző már rég kialudt. Mert a lélek mindig képes új tüzet szítani, új fé