Az Előítélet Fátyla Az Érzékek Kapujában

Léleknaplóm e lapján a megismerésről, vagy inkább annak korlátairól elmélkedem. Milyen gyakran engedjük, hogy a múlt árnyai, a kollektív tudattalan suttogásai, vagy éppen a saját belső bizonytalanságaink torzítsák az előttünk álló valóságot? Ez az előítélet, egy láthatatlan fátyol az érzékek kapujában. Nem is tudatosan tesszük fel, mégis ott van, elhomályosítva a tiszta látást, elnémítva a hallást, tompítva a tapintást. Azt hisszük, a saját szemünkkel látunk, pedig valójában egy prekoncepció lencséjén keresztül szűrjük a világot. Előre eldöntjük, milyen egy ember, milyen egy helyzet, mielőtt még valóban megnyílnánk felé. Pedig minden találkozás, minden új pillanat egy üres vászon. Mi festhetnénk rá a friss, tiszta színeket, de ehelyett gyakran a régi, fakó mintázatot erőltetjük rá. Mintha a Hold járása is előre eldöntött lenne számunkra, és hiába mutatja új arcát, mi ragaszkodunk a régi képhez. Az igazi bölcsesség talán abban rejlik, ha képesek vagyunk lehullatni ezt a fátylat. Engedni, hogy a szél fújja el az előítéletek port, és megnyílni a pillanat tiszta, érintetlen valóságának. Mert csak akkor tudjuk valóban megismerni a világot, és ami még fontosabb, önmagunkat. Csak akkor halljuk meg a Lélek suttogását, ha elnémul a prekoncepciók zajos kórusa.