Az Előre Rohant Léptek Szelíd Visszhangja

Ma reggel egy különös gondolat ébresztett fel, még mielőtt a Nap első sugarai megcsókolták volna a párkányt. Mintha a csend suttogta volna a fülembe: mi van azokkal a léptekkel, amiket sosem tettünk meg, mert túlságosan siettünk a cél felé? Azokkal a pillanatokkal, amiket átugrottunk, mert a jövő ígérete vakított el?

Emlékszem egy régi, elveszett útra. Egy ösvényre, ami a lábam elé tárult, de én, ifjúkori hevülettel telve, már a hegy csúcsát vizualizáltam. A virágok illata, a patak csobogása, a napfény tánca a lombok között – mind elillantak a sürgető vágyban, hogy odaérjek, ahová "el kell jutnom". Az a cél, persze, elégedettséget hozott. De vajon mennyit veszítettem útközben? Mennyi szépség maradt láthatatlan, mennyi bölcsesség hallhatatlan?

Ez az előre rohanás nem csupán az élet nagyléptékű céljaira vonatkozik. Ott van a mindennapjainkban is. Amikor a kávét sietve isszuk meg, ahelyett, hogy ízlelgetnénk minden kortyot. Amikor a telefonunkra pillantunk, mielőtt még igazán megérkeznénk egy beszélgetésbe. Amikor a holnapi feladatok súlya elnyomja a ma örömét.

Mintha valami ősi ritmust felejtettünk volna el. Egy olyan ritmust, ami a Hold és a Nap keringésében, a tenger apályában és dagályában, a fák lassú növekedésében rejlik. A jelen pillanat szentségében, ami nem egy ugródeszka a következőbe, hanem maga a végtelen.

Talán a csillagok is ezt üzenik nekünk, amikor a bolygók lassú táncában gyönyörködünk. Hogy van idő. Hogy a sietség illúzió, amit az egónk teremt, félve a mozdulatlanságtól, a csendtől, a puszta léttől.

Engedjük meg magunknak, hogy néha megálljunk. Hogy érezzük a földet a talpunk