Az Elpazart Pillanatok Aranyszálai

Ma reggel, miközben a felkelő nap első sugarai táncoltak a leveleken, egy régi emlék hasított belém. Egy régi, elfeledett várakozás, egy apró, meg nem történt esemény, ami az idő sűrű szövetében rejtőzött. Eszembe jutott, hányszor hagytam veszni a pillanatot, míg valami nagyobb, jelentősebb dologra vártam. Mint egy gyermek, aki a cukorka bolt kirakatában állva nem veszi észre a kezében tartott, elolvadó jégkrémet. Pedig az élet nem a nagy robbanások sorozata, hanem apró, rejtett kincsek folyamatos áradása. Néha úgy érezzük, a sors visszatart tőlünk valamit, egy nagy lehetőséget, egy beteljesülést. De vajon nem mi magunk tartjuk-e vissza a sorsot, azzal, hogy az épp aktuális, jelentéktelennek tűnő ajándékot figyelmen kívül hagyjuk?

Minden egyes elszalasztott nevetés, minden kimondatlan kedves szó, minden elmulasztott ölelés egy apró aranyfonal, ami eltörik, és elveszik a szélben. Nem visszatartható, nem pótolható, csak elengedhető. Mint a Hold, amely teliholdkor ismét megújul, mi is képesek vagyunk újra és újra megteremteni a jelen pillanat teljességét. De ehhez fel kell ébrednünk az álomból, a "majd egyszer" illúziójából. A "majd egyszer" egy ravasz csapda, ami megfoszt minket a most erejétől. Nem szabad elhinni, hogy a jövő majd kárpótolni fog a jelen elpazarlásáért. A csillagok útmutatást adnak, de a sorsunkat a kezünkben tartott pillanatokból szőjük. Talán az elmúlt hetekben a Plútó retrográd mozgása is arra késztetett, hogy mélyebbre ássunk a múltban, és felismerjük azokat a mintákat, amik visszatartanak minket a teljes élet megélésétől. De mostantól legyen minden pillanat egy fénylő aranyfonal, amit gondosan beleszövünk életünk meséjébe. Ne várjunk. Éljünk. Most.