Az Elrejtett Álmodó Labradorit Fénye

Hányszor történik meg, hogy elfeledkezünk arról a végtelen óceánról, amely bennünk hullámzik? Arról a mélységről, ahol a legtisztább vágyaink, a legigazibb álmaink ringatóznak, csendesen, türelmesen várva, hogy újra felfedezzük őket. Gyakran belemerülünk a mindennapok sürgésébe, a külső világ zajába, és hagyjuk, hogy ez a belső világ elhomályosuljon, akár egy régi, megfakult festmény. Mintha csak egy vastag fátyol ereszkedne rá, amely elrejti a ragyogását, és mi magunk is elfelejtjük, milyen kincseket rejt.

Pedig minden egyes lélekben él egy elrejtett álmodó. Egy olyan énünk, amely nem ismer korlátokat, amely szabadon szárnyal a lehetőségek határtalan egén. Ő az, aki gyermeki tisztasággal hiszi el, hogy minden lehetséges, és aki emlékszik a legmélyebb hívásunkra, arra a titkos, ősi dallamra, amiért ide születtünk. A labradorit csillogása jut eszembe ilyenkor. Ahogy mozdítod, előbukkan a kék és zöld irizáló fénye, majd ismét elmerül a sötét, szürke kőben. Ugyanígy van ez az álmainkkal is. Ott vannak, bennünk élnek, csak néha el kell mozdítanunk a felszíni rétegeket, hogy megpillantsuk őket, hogy engedjük, feltörjön belőlük a fény.

Amikor ezt az elrejtett álmodót újra megtaláljuk, az olyan, mintha hazatérnénk. Mintha egy hosszú utazás után végre megérkeznénk oda, ahová mindig is tartoztunk. Hirtelen minden tisztábbá válik, a céljaink élesebbé, és az út, amely előttünk áll, tele lesz értelmmel és csodával. Ez a felismerés, ez a belső fáklya újra fellobbantja a lelket, és emlékeztet minket arra, hogy sosem vagyunk elveszettek, amíg képesek vagyunk meghallani az elrejtett álmodó suttogását. Ne féljünk tehát belenézni a mélységeinkbe, mert