Az Elrejtett Bőség Ígérete

Az emberi szív mélyén gyakran ott rejtőzik egy furcsa félelem: a hiányé. Mintha a világ csak véges erőforrásokkal rendelkezne, és ha mi nem kapaszkodunk görcsösen a mienkbe, az valahol elveszik, elúszik. Ezt a félelmet táplálja a társadalom is, a folytonos hajsza a többért, a jobban, a tökéletesebben. Azt hisszük, a külső dolgok birtoklása hozza el a boldogságot, és közben elfelejtjük, hogy az igazi bőség forrása bennünk lakozik.

Emlékszem egy régi történetre, amit az öreg mesélő gyakran ismételt a holdfényes éjszakákon. Arról szólt, hogy minden ember egy-egy kút a sivatagban. Némelyikük tele van vízzel, mások szárazak. A száraz kutak lakói irigyen nézték a tele kútakat, azt hívén, ha azok vizet adnak, nekik kevesebb marad. Egyszer aztán egy nagy szárazság idején a tele kutakból vizet mertek adni a szomjazóknak. A száraz kutak megdöbbenve látták, hogy a tele kutak nem ürültek ki, hanem minél többet adtak, annál tisztább és édesebb lett a vizük. Ekkor döbbentek rá, hogy a valódi bőség nem a birtoklásban, hanem az áramlásban rejlik. Amikor adunk, nem kevesebb lesz, hanem több. A lélek bősége egy forrás, ami nem apad el, hanem megtisztul és megújul, ha megosztjuk. Amikor elengedjük a hiány félelmét, és merünk adni, akkor nyílnak meg azok a láthatatlan csatornák, amelyek összekötnek minket az univerzum végtelen energiájával. Akkor ébredünk rá, hogy a valódi gazdagság nem a bankszámlánkon, hanem a szívünkben, a kapcsolatainkban és a világ felé irányuló szeretetünkben rejlik. Ez az a bőség, ami sosem múlik el.