Az Elrejtett Fájdalom Csendes Szava

Mélyen, a lélek rejtekében, ott, ahol a suttogások is elhalnak, gyakran lapul egy fájdalom, melynek hangját senki sem ismeri. Nem az a fájdalom, ami sebként vérzik és könnyekben oldódik. Ez egy másikfajta, egy csendesebb, melyet a büszkeség, a félelem vagy éppen a hit, hogy „ezt nekem kell kibírnom”, takar be. Évekig élhetünk vele, mintha egy láthatatlan, nehéz köpenyt viselnénk, melyet olykor-olykor megigazítunk, hogy senki észre ne vegye terhét. Pedig ez a köpeny, bármilyen jól is rejti el, mély nyomokat hagy: torzítja a mosolyt, elhomályosítja a tekintetet, és elzárja a szívünket az igazi kapcsolódások elől.

Elfelejtjük, hogy az elengedés nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő. Elengedni azt, ami már nem szolgál minket, az a bátorság legtisztább megnyilvánulása. Azt gondoljuk, a c fájdalom elrejtésével védjük magunkat, pedig valójában a sebeinket tesszük egyre mélyebbé. A Lélek azonban nem felejt. Mindig küld jeleket, apró suttogásokat, melyek arra intenek, hogy szembenézzünk az elrejtett kincsünkkel – mert a fájdalom is az lehet, ha megtaláljuk benne a tanítást. Azon a ponton, amikor készen állunk arra, hogy lehulljon a köpeny, és megengedjük magunknak a sebezhetőséget, akkor kezdődik az igazi gyógyulás. Mint egy régen elfeledett forrás, mely újra utat talál magának a száraz földben, úgy tör fel bennünk a béke, ha felismerjük: nem kell egyedül hordoznunk az elrejtett fájdalmunkat. Elég kimondani a csendes szót, és a Lélek felém fordul.