Az Elrejtett Fájdalom Ösvénye

Léleknapló bejegyzés

Néha, amikor a kozmikus sorsfonal láthatatlan keze egy újabb csomót köt, vagy éppen egy régit bont fel, azt hisszük, a fájdalom elől a legbiztosabb menedék a feledés homálya. Elfordulunk tőle, mintha egy rossz álom lenne, amiből felébredve nyomban eltűnik minden nyoma. De a lélek nem felejt. A mélyre eltemetett sebek, a kimondatlan szavak és a befejezetlen történetek csendes, láthatatlan ösvényt vájnak bennünk. Ez az Elrejtett Fájdalom Ösvénye.

Ez az ösvény nem kiáltja magát, nem hívja fel magára a figyelmet. Nem dobja fel a felszínre a könnyeinket, nem rázza meg a lelkünk fundamentumát nyilvánosan. Inkább egy halk, szinte észrevehetetlen suttogás, egy enyhe szorítás a mellkasban, egy elvétett pillantás a tükörben, ahol egy fáradt árnyék rémlik fel. Azok a fájdalmak, amiket szégyenből, félelemből, vagy éppen a hiedelemből elrejtenünk, hogy erősebbnek tűnjünk, valójában nem tűnnek el. Csak a felszín alatt élnek tovább, mint egy csendes folyó, ami lassan, de kitartóan alakítja a tájat.

Nemrég egy elhunyt szerettem születési horoszkópját vizsgáltam, és azon tűnődtem, milyen hatalmas erővel bírnak azok a bolygóállások, amelyek nemcsak a karaktert, hanem a sors által ránk rótt terheket is jelölik. Az ő esetében a Szaturnusz és a Hold kvadrátja beszélt a mélyre temetett érzelmi sebekről, a gyermekkorban átélt, elfojtott fájdalmakról. Nem beszélt róla soha, mégis, az energiája ott volt minden mozdulatában, minden elhallgatásában, egyfajta szomorú bölcsességet kölcsönözve neki.

És ekkor értettem meg igazán, hogy a gyógyulás nem a feledésben, hanem az elfogadásban rejlik. Annak a csendes felismerésében