Az Elrejtett Fény Lélegzete

Léleknapló. A mai bejegyzést egy különös, mégis ismerős érzés ihlette: a bizonytalanság árnyéka, ami időről időre mindannyiunk életére rávetül. Nem az a fajta félelem ez, ami megdermeszt, hanem egyfajta puha, alig érzékelhető szorongás, ami arra késztet, hogy megkérdőjelezzük a saját utunkat, döntéseinket, és olykor még a létezésünk értelmét is. Mintha egy sűrű köd ereszkedne ránk, elmosva a távoli hegyek körvonalait, elleplezve az ösvényt, amin járunk. Pedig a fény mindig ott van, csak éppen elrejtőzik a felhők mögött, várva, hogy újra feltűnjön.

Gondoljunk csak a Holdra, ahogy az újhold sötétjében teljesen eltűnik a szemünk elől. Vajon megszűnt létezni? Vajon elveszett örökre a ragyogása? Egyáltalán nem. Csak éppen a mi látómezőnkből takarta el a Nap fénye, vagy épp a Föld árnyéka borította be. De tudjuk, érezzük, hogy ott van, az égi mechanizmusok rendje szerint hamarosan újra felbukkan. Hasonlóképpen, a belső fényünk sem tűnik el soha, még akkor sem, ha a bizonytalanság takarója átmenetileg elrejti előlünk. Olyankor a lelkünk arra hív, hogy forduljunk befelé, csendesedjünk el, és hallgassuk meg a szívünk halk suttogását. Ne essünk kétségbe, ha a válaszok nem jönnek azonnal. A mélyben, a Lélek csendes kamrájában ott rejtőzik minden tudás, minden bölcsesség, amire szükségünk van. Ahogy a mag is türelmesen várja a föld alatt, hogy kicsírázzon, úgy a belső bizonyosságunk is időre van, hogy kibontakozzon. A bizonytalanság tehát nem egy ellenség, hanem egy útmutató lehet. Egy jel, ami arra figyelmeztet, hogy ideje megállni, befelé fordulni, és emlékezni arra, hogy a valódi fény sosem alszik ki. Csak időnként rejtekhelyre vonul