Az Elrejtett Fény Magányos Szikrája

Ma reggel a kelő nap sugara átszelte a szobámat, és egy porszem táncolt benne, akárcsak egy apró, magányos csillag. Elgondolkodtam azon, hányszor rejtjük el a saját fényünket, hányszor érezzük magunkat egyedül, még a legfényesebb ragyogás közepette is. Mintha lenne bennünk egy beépített, ősi mechanizmus, ami arra késztet, hogy visszahúzzuk magunkat, ha a belső fényünk túl erőssé válna mások számára. A Lélek legmélyebb zugában ott szunnyad egy szikra, ami az örökkévaló forrásból táplálkozik, és mégis, milyen gyakran félünk megmutatni, megengedni neki, hogy égjen!

Gondoljunk csak bele a Chiron-energiába az asztrológiában, a sebzett gyógyító archetípusába. Gyakran pont a legnagyobb sebek hordozzák a legnagyobb gyógyító erőt, a legmélyebb árnyékban rejlik a legintenzívebb fény. Amikor elrejtjük magunkat, a magányosság érzése gyakran nem a külső körülményekből fakad, hanem abból, hogy nem engedjük, hogy a valódi énünk, a bennünk rejlő isteni szikra megnyilvánuljon. Akár egy lámpás, amit a köpenyünk alá rejtünk, attól félve, hogy lángja túl éles lesz, túl feltűnő. Pedig ez a fény nem csak nekünk, hanem a körülöttünk lévőknek is utat mutatna.

Ez a rejtőzködés gyakran gyökerezik a félelemben – a félelemben attól, hogy nem fogadnak el, hogy kritizálnak, vagy épp attól, hogy túl nagynak, túl soknak találnak. A Lélek azonban tudja, hogy a teljessége abban rejlik, ha mindent megél, mindent megmutat. A magányos szikra vágyik a tűzre, a lángra, a tündöklésre. Engedjük meg magunknak, hogy ragyogjunk! Nincs szükség arra, hogy tompítsuk a belső világosságunkat. Amikor merünk hitelesek lenni, amikor felvállaljuk a saját ragyogásunkat,