Az Elrejtett Fény Magja

Sokszor hisszük, hogy a fény, az igazi ragyogás valahol kívülről érkezik, egy külső forrásból táplálkozva áraszt el minket. Kutatjuk a megerősítést, a szeretetet, az elfogadást mások tekintetében, szavaiban, tetteiben. Úgy érezzük, csak akkor létezünk igazán, ha visszatükröződik rólunk valami, ha valaki megérint minket, felénk nyúl. Pedig a legmélyebb, legstabilabb fényforrás mindannyiunkban ott rejtőzik, egy apró, vibráló magként a lelkünk középpontjában. Ez a mag az, ami minket minket teremtett, ami az egyedi rezgésünk, a belső iránytűnk, a csendes tudás, mely akkor is velünk van, ha a külvilág zaja elnémítaná. Amikor elfeledkezünk erről a belső ragyogásról, akkor érezzük magunkat elveszettnek, üresnek, mintha egy árnyék vetődne ránk, elfedve valódi természetünket.

A legtöbbünk számára eljön az a pillanat, amikor a külső fények megfakulnak, a tükrök összetörnek, és hirtelen egyedül találjuk magunkat a sötétségben. Ebben a mély csendben – amikor a külső hangok elhallgatnak – van lehetőségünk lemerülni, befelé fordulni és rábukkanni erre az elrejtett fény magjára. Lehet, hogy eleinte csak egy apró szikra, egy gyenge pislákolás, de ha tápláljuk, ha figyelmet szentelünk neki, az elkezd növekedni. Mint egy mag, amely türelemmel várja a megfelelő körülményeket, hogy kicsírázhasson, és erőteljes növénnyé váljon. Nem kell félnünk a sötétségtől, mert éppen ez az a közeg, ahol a belső fényünk a legtisztábban tündökölhet, ahol rájöhetünk, hogy mi magunk vagyunk a fényforrás, a saját ragyogásunk teremtői. Ez a felismerés az igazi felszabadulás, az önmagunkba vetett hit alapja, melyből erőt merítve bármilyen vihart túlélhetünk, és a bennünk rejlő csodát a