Az Elrejtett Fény Visszatérő Ígérete

Mélyen, a lélek csöndes zugában, ott, ahol a suttogások is elhalnak, gyakran találjuk magunkat az ismeretlenség peremén. A félelem, ez az árnyék, mely a tudatunk legeldugottabb szegleteiből kúszik elő, gyakran hívatlan vendégként telepszik meg bennünk. Nem az a félelem, mely a fizikális veszélyre figyelmeztet, hanem az a mélyen gyökerező, szubtilis rettegés, mely a változás, az ismeretlen ösvény, vagy épp a saját, rejtett nagyságunk felismerésétől fakad. Mintha egy láthatatlan fal választana el minket attól, akik valójában lehetnénk.

Gondoljunk csak a bizonytalanságra, arra a puha, mégis áthatolhatatlan ködbe burkolózó érzésre, amikor egy régóta dédelgetett álom megvalósulása előtt állunk. Ott van a lelkesedés, a szív lüktetése, de aztán hirtelen, egy apró repedésen át beszivárog a kétely. "Én erre nem vagyok képes," suttogja a belső hang, "mi van, ha elbukom? Mi van, ha nem vagyok elég jó?" Ez a hang, a félelem hangja, gyakran maszkírozza magát racionális aggodalmaknak, pedig valójában a fejlődés és a kiteljesedés elleni ősi ellenállás bújik meg mögötte.

Sokszor hisszük, hogy a félelem a sötétség megnyilvánulása, pedig valójában egy ajtó, mely a belső erőinkhez vezet. Amikor szembesülünk vele, és nem menekülünk előle, hanem megkérdezzük: "Mit próbálsz tanítani nekem?", akkor kezdődik az igazi átalakulás. Lehet, hogy arra tanít, hogy belső gyermekünknek szüksége van a megnyugtatásra, a hitre. Lehet, hogy arra hív, hogy bízzunk jobban az Univerzum rendjében, és engedjük el a kontroll iránti vágyunkat.

A félelem, mint minden érzés, múlandó. De az általa felkínált tanítás örök. Mikor megengedjük magunknak, hogy megéljük, és