Az Elrejtett Hold Csendes Fátyla

Ma este, miközben a város fényei lassan kialszanak és a csillagok pislákolnak az égbolton, egy gondolat fogalmazódik meg bennem. Vajon észrevesszük-e még a Holdat, vagy elfeledkezünk róla a mesterséges fények árnyékában? Pedig ott van, mindig, még akkor is, ha felhők takarják, vagy éppen az újhold fátyla mögött pihen. A Lélek is ilyen, gondolom. Tele van elrejtett fénnyel, titkokkal, melyekre néha nem is emlékszünk. A Hold ciklusai, a növekvés és fogyás, a befelé fordulás és a kifelé áramlás – mind a mi belső utunkat tükrözik. Hányszor érezzük magunkat "újhold" állapotban, amikor úgy tűnik, mintha minden energia elszállt volna belőlünk, és a sötétség borít el minket? Ilyenkor a legkönnyebb feladni, elhinni, hogy ez a sötétség végleges. Pedig a Hold sosem adja fel. Tudja, hogy a ciklus része, és a fény visszatér. A mi feladatunk is ez: megtanulni bízni a belső Holdunkban, még akkor is, ha elrejtőzik a felhők mögött. Megérezni a csendes fátyol mögött pulzáló erőt, ami mindig ott van, és várja, hogy újra teljességében ragyoghasson. Ez a belső fény, ez a tudás, hogy minden sötétség után jön a felkelés, a mi legnagyobb kincsünk. Ne engedd, hogy a külvilág harsány zajai elfeledtessék veled a saját belső Holdad csendes, bölcs fényét. Figyelj rá, még ha csak suttogást hallasz is, mert az a suttogás a Lélek igazi hangja.