Az Elrejtett Kapu A Belső Tájra

Léleknaplóm új lapjára a félelemről írok, arról az árnyékos kísérőről, mely gyakran bénítóan telepszik ránk, elzárva a valódi önmagunkhoz vezető utat. Nem arról a félelemről beszélek, amelyik életünket védi, hanem arról a szubtilis, belső rettegésről, ami attól tart, hogy nem vagyunk elég jók, elég szerethetők, elég erősek. Ez a félelem egy belső kaput zár be bennünk, melyen keresztül a lélek felszabadultan áramolhatna.

Gyakran érezzük, hogy elmerülünk a kétségeink tengerében, és ahelyett, hogy felmérnénk a hullámok erejét, inkább partra sem szállunk. Vajon miért van az, hogy még a nap legfényesebb óráiban is meghúzódunk a sötét sarkokban, ahelyett, hogy hagynánk, hogy a fény átjárjon minket? Ez a belső kapu a legtöbbünknél zárva van, láncain a múlt sebeinek rozsdája csörömpöl. Pedig a kulcs ott rejtőzik, mélyen a szívünkben, a megbocsátás és az elfogadás erejében. Elfogadni magunkat hibáinkkal együtt, megbocsátani a múlt sérelmeit – ez az a két mozdulat, mely apránként nyitja meg ezt a kaput.

Az asztrológia is sokat segíthet abban, hogy megértsük a félelmeink gyökerét. A Szaturnusz például gyakran mutat rá azokra a területekre, ahol a leginkább korlátozva érezzük magunkat, ahol a legfájdalmasabb leckéket kell megtanulnunk. De ne feledjük, minden Szaturnusz-lecke egyben egy lehetőség is a növekedésre, egy esély arra, hogy átlépjük a korlátainkat. Amikor felismerjük a félelmeink gyökerét, és szembenézünk velük, akkor kezdődik a valódi szabadság. Akkor kezdjük el kinyitni ezt az elrejtett kaput, és belépni a belső tájra, ahol a lélek szabadon szárnyalhat, és ahol a fény mindig ránk talál. Ne féljünk élni, ne féljünk szeretni